Nem jó, hanem IGAZ szeretnék lenni
2016-ban a pánikbetegségem vitt el arra az útra, hogy igazán szembenézzek önmagammal, a bennem zajló érzésekkel, és meghúzzam a határaim toxikus kapcsolatokban.
A pánikbetegség sok esetben arról szól, hogy az ember másoknak megfelelve, önmagát elnyomva, a nehéz érzéseit nem felvállalva próbál “élni” vagyis elhazudni egy életet. Mivel az élet véges, ezért érthető hogy egy ponton a személyiség, ami elfojtásokra épül, elkezdi “szorítani” az ember lelkét, pszichéjét, de főleg a lelkét és szellemét, amik a fizikai síkon túli "valamik'.
A társadalom - ami, amúgy tele van erőteljesen nárcisztikus és megalomán tendenciákkal rendelkező egókkal, akik jellemzően vezetők, hangos véleményvezérek, “fontos emberek” - sajnos cinkos ebben a folyamatban, hiszen az emberek megvetik azokat akik “dühösek”, de elviselik és cserébe szívesen leszedálják még jobban azokat, akik betegek, szoronganak, vagy depressziósak.
Mindeközben azok, akik elnyomók, kegyetlenek és gátlástalanok, sok esetben, erősnek és egészségesnek vannak titulálva és népszerűségnek örvendenek. Úgy tűnik, mintha ők lennének az élet nevű játék "nyertesei". Persze az élet nézőpontjából szánalmasan rövid 30-60-100 évig. Lényegében erről a jelenségről szól a Black Eyed Peas "Where is the love" című dala is.
Hozzáteszem; bár mindenkinek joga van megélni az érzéseit, - legyenek azok bármilyen pusztítóak is-, az mégis eltévedés, ha ezt a bennünk rejlő “sötétséget” szelektálás nélkül azonnal és impulzívan, vagy akár agresszívan zúdítjuk másokra. A pusztító érzéseken át kell menni, fel kell dolgozni és amikor ott az idő, rendezni kell a konfliktust is az illető személyekkel. Ha ez nem történik meg, abból sok elfojtás születhet, ami egészségtelenséghez vezethet.
Sok esetben, akik sokáig elfojtották az érzéseiket, egy darabig nagyon brutális határokat húznak mindennel és mindenkivel és szelektálás nélkül öntik ki magukból a fájdalmakat és sérelmeket, ami szükségszerű, "szinte" elkerülhetetlen folyamat, de semmiképp sem "emelkedett". Eltévedés ugyanúgy, az egyéni karmát nézve.
Szóval emiatt is gondolom azt, hogy akikre a tömeg mindig azt mondja, hogy “ő milyen jó ember”, ott nagyon sok esetben elgondolkozom, mert ilyenkor előfordulhat, hogy egy önmagát elnyomó, saját vágyait fel nem vállaló, mások elvárásainak KÉNYELMES, konfliktuskerülő és sajnos nem őszinte emberről beszélnek, aki saját tudattalan áldozat mintái miatt, talán tisztában sincs azzal, hogy milyen “hazug” életet él, aminek súlyos ára van az egészségre nézve. Sajnos ezek a “jók” sokszor mennek el “korán” fiatalon, holisztikus nézőpontok nélkül szinte felfoghatatlan betegségek/balesetek miatt.
Szerintem éppen ezért, a mai felszínes világban “jó embernek” lenni csapda, de szeretethiány miatt, - ami jellemzően belülről fakad-, mindannyian szeretnénk, hogy mások/vagy bizonyos emberek szeressenek és elfogadjanak minket. Hiszen ami nincs meg bent, azt kívülről tudjuk “megszerezni”, de ezek a dolgok mindig törékenyek ugyebár, tehát benne tartanak az ördögi körben, mivel ami kívülről jön, sosem lehet tudni meddig tart. És ahol a félELEM megjelenik ott szabadságról, így valódi szeretetről sem beszélhetünk.
Ha igaz ember vagy, akkor viszont nem mindig leszel kényelmes, sem önmagad sem mások számára, mert az IGAZság együtt jár a konfliktusok felvállalásával is.
Igaz emberként vállalod a véleményed, jellemzően másokra azért vigyázva. Asszertívan tudod érvényesíteni az érdekeid, és etikusan jársz el, anélkül, hogy hagynád, hogy teljesen hülyének nézzenek, lehúzzanak. Az igaz emberek hibáznak, van, hogy dühösek és ők is tudnak gyarlók vagy türelmetlenek lenni. Nem akarnak tökéletesnek tűnni. Előfordulhat, hogy kifakadnak, kiborulnak vagy összetörnek, de tudják vállalni a felelősséget mindenért, ami velük történik mások hibáztatása nélkül és tudnak belátóan cselekedni vagy bocsánatot kérni, esetleg határokat húzni. A felelősségvállalás szabadságot és hatalmat hoz az IGAZaknak sorsuk felett. Ők nem a véletlenek áldozatai, hanem sorsuk mesterei/mágusai. Éppen ezért jutalmuk a béke és derű állapota akár a legnagyobb viharok között is.
Side note Spirituálisan haladó olvasóknak:
Véleményem szerint, aki nem pánikbeteg lesz, azt valamilyen más betegség veszi “kezelésbe”, annak érdekében, hogy végre önmaga lehessen és az “isteni/univerzum terv” szerint “tapasztalja” meg végre a szeretetet törvényét, a “létezés valóban stabil örömét”, a teljes elfogadás állapotát.
Akinek az egyenes őszinte kommunikáció nem megy, nekik gyakran fáj gerincük, akik nem tudják kommunikálni az érzéseiket a torkuk fáj gyakran, aki sokat kiabál vagy túl durván kommunikál annak elmegy a hangja, aki nem tud alázatos lenni térd problémákkal küzd stb.. stb… A Germán medicina ezeket a pszichoszomatikus háttereket nagyon szépen levezeti. https://germangyogytudomany.hu/
Természetesen, hogy ki miből ért, már egyéni dolog, hiszen én pl. kevésbé féltem a fizikai betegségektől/fájdalmaktól, tehát valószínű, abból nem is tudtam volna akkorát tanulni, mint egy mentális szétcsúszásból.
Szerintem a világban tömegesen megfigyelhető egós eltévedések, és következményeinek egyik bizonyítéka lehet, hogy az európai uniós (tehát fejlett világ) halálozási statisztikái szerint az emberek 99%-a nem természetes halált hal békésen párnák között, hanem valamilyen betegség vagy baleset következményében távozik földi pályafutásától.
Mióta éberebb vagyok a “buborékomon túli” válóságra, és látom a világ gyönyörű tapasztalatai mellett az óriási szenvedést a világban, - legyen érzelmi, mentális vagy fizikai -, azóta osztom a buddhisták véleményét arról, hogy tudati térben vagyunk, ahol minden megnyilvánult esemény a tudatunkból fakad. Így azt gondolom, hogy abban is igazuk van, hogy véletlenek sincsenek csak következmények vannak az ok-okozati szőttesben. Tehát a balesetek és a betegségek is a tudat eltévedő, szenvedéseket generáló tendenciáinak a manifesztációi. Amolyan “figyelmeztetések” jobb esetben, rosszabb esetben “kiszállási pontok”, jelezvén, hogy a sötétségbe került tudatunk került nem visz előre a szeretet állapotába, hanem csak még nagyobb szenvedést okoz és hoz hosszútávon önmagunknak és más érző lényeknek. Tehát innen nézve minden "szerencsétlen eset" a rend/univerzum/Isten próbálkozása arra, hogy javítsa és harmonizálja önmagát. Ugyanúgy mint, ahogy a testünk is elpusztítja a vírusokat.
Nem gondolom, hogy van egy szakállas bácsi (főleg mivel elvileg női univerzumban vagyunk) a mennyországban, aki mindezt igazgatja, hanem azt gondolom egy tökéletesen működő intelligens rend részei vagyunk, amit alapvetően a harmónia kellene, hogy jellemezzen. A rendszer a szeretet törvényén alapszik, és a végtelenségig tart, így igazából olyan, hogy gonosz vagy rossz, jó vagy felemelő nem is igazán létezik. A stabil szeretetben létezés a jónál jóval több, magasztosabb élmény és előbb-utóbb minden érző lény eljut oda, innen nézve jó vagy rossz tapasztalatok által. (ezt hívják a pokol vagy menny 7 kapujának) Ez is egyéni tendenciák kérdése, mint minden. A tendenciákat pedig mindig megelőzik a döntések és a tudatosság mértéke, ami szorosan kapcsolódik a karmikus lehetőségeinkhez is, melyeknek van egy eredője, maga a teremtő rendező elv, vagyis Isten.
