A jó hely II. rész

„Minden emberben benne van az isteni szikra. A lelki érettség foka dönti el, mikor kezdünk kutatni rejtett énünk után. Az, aki nem a saját útját járja, előbb-utóbb megbetegszik, hiszen minden fizikai fájdalom, rossz érzés üzenet a lelkünktől. (...) A lényeg, hogy azzal foglalkozz, ami Te vagy, találd meg az életben a megfelelő segítőtársakat, és teremtsd meg a belső harmóniádat. Csak ez számít, semmi más.” Szepes Mária

Jelenlegi megértésem, és az eddigi tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy egy olyan “feladatbolygón” élünk, ahol az egyén feladata megélni a szemnek láthatatlan isteni énje által kijelölt utat és vágyakat. 

Eljutni egy olyan bölcsességhez, a megélt tapasztalatokon keresztül, ahol már ura tud lenni saját egójának. 

Eljutni egy olyan stabil belső békéhez, ami egy konstans, boldog és derűs állapotot eredményez.  Itt a bolygón cél mindezt úgy elérni, hogy az ember tisztában van a világ működésével és helyzetével. Tehát tisztában van azzal is, hogy az ember nézőpontjából nem létezik olyan, hogy „igazság”, és ezt képes is őszinte nyugalommal elfogadni. 

A fejlődés ennek megfelelően szerintem életek láncolatán keresztül történik, az ok-okozat szőttesben, pedig saját magunk vagyunk felelősek azért, hogy milyen sorsot és utat teremtünk magunknak mind jelen, mind “jövőbeni” életeinkben. 

Innen nézve a felelősségvállalás tehát a kulcs ehhez az élet nevű „játékhoz” és a valódi szabadság megéléséhez.

Úgy gondolom én is, hogy a világunkat, az univerzumot egy olyan erő tart össze, amit mi szeretetnek hívunk. 

Ennek nem sok köze van a romantikus szerelem koncepcióhoz, ami földi értelemben tele van önzéssel, bántásokkal és féltékenységgel. 

Tiszta érzés szinten viszont nagyon is sok köze lehet - úgy gondolom -, a szerelemnek a teremtéshez. Azok a pillanatok, órák, amikor azt érezzük, hogy felhőtlenül boldogok vagyunk, szárnyalunk szeretünk és egységben, harmóniában vagyunk a világgal, amikor lényegében bármire képesek vagyunk. Véleményem szerint ezek az érzések közel lehetnek ahhoz az erőhöz, ami rendben tartja az univerzumot, és aminek köszönhetően minden reggel felkel a Nap. (És nem mondja sosem azt nekünk, hogy tegnap rosszak voltunk, háborúztunk, becsaptuk és bántottuk egymást, ezért ma nem fog éltető fényt ránk szórni, hanem d.göljünk meg a sötétben.)

Innen jutottam el arra a felismerésre is, hogy végül is a felszínen kaotikusnak tűnő sokszor kegyetlennek látszó világban ott a rend és a harmónia, ha mélyebb szinten vizsgáljuk. 

Ha valóban ok-okozat szőttesben élünk, ha valóban életek láncolatán keresztül tapasztaljuk meg önmagunkat, ha mindenki saját sorsának kovácsa és nincsenek a karmikus térben „áldozatok”, akkor a legdurvább kegyetlenségben is ott kell legyen a szeretet. Nem lehet másképp, akkor ha az én Istenem jó.

A Védák szerint a létezés nem más, mint Isten játéka önmagával. Ilyen értelemben mindenki a fejlettségi szintjének megfelelő szabadakarattal rendelkező webkamera a létezésben, ami tapasztalja és vizsgálja önmagát. Reagál önmagára. Tehát Isten benne van. És mivel Isten mindenkiben benne van, így a végén mindenki egy. 

A szeretet vagy Isten, mindig ott van a tragédiában, a betegségben is, sőt a háborúban és a legbrutálisabb kegyetlenségben is, hiszen, ha az egész „játék” a mi fejlődésünkről szól, és minden értünk és nem ellenünk történik, akkor ez így kell legyen. 

Ha a szempillantásnyi hosszúságú, törékeny életünk csak egy pici része egy sokkal nagyobb kozmikus játéknak, ami a szellem szabadságáról szól, akkor érthető és elfogadható, ha eltévedő egónk néha olyan pofonokba botlik, amik visszaterelik az isteni harmónia útjára. Ez persze a Földről nézve igazságtalannak tűnhet, főleg ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy kik is vagyunk valójában. 

Hogyan tudnánk megérteni, hogy mit tettünk a másikkal, ha nem kapjuk vissza egyszer, valahogy, valamilyen formában? Hogyan fejlődjünk a tudatlanságból elkövetett gaztetteinkből, ha az élet nem kér számon minket valahogy, valamikor, valamilyen formában? 

Viszont hol van elég a szenvedésből? Vagy ezek szerint, ha egyszer vagy sokszor rosszalkodtam, akkor egész életemben „törleszteni” fogok? Vagy van egy határ, ahonnan már tudatos munkával átírhatom a sorsom? Vagy a Földre akkor mindenki bűnhődni jött? Ez tényleg egy büntető bolygó? Kire és mikor hatnak vissza tettei, szavai, gondolatai? Most? Vagy következő életekben? Valóban létezik mágia? Mi az a mátrix? Dehát nem az öröm lenne a cél az életben? Hogy boldogan és szeretetben éljünk? Hogyan sokat nevessünk? Hogy tényleg megtanuljunk szeretni? Sorakoztak tovább bennem a kérdések.... 

„Mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod hívni. “ —  Carl Gustav Jung

Emiatt is jutottam arra, hogy kulcsfontosságú feladat a belső úton, a tudatalatti mintáink feltárása életünk folyamán, és a kendőzetlen őszinteség önmagunkkal szemben. Hiszen a legveszélyesebb hazugságok azok, amikkel önmagunkat áltatjuk. 

Ezért is fontos, hogy legyen elég bátorságunk és önbizalmunk szembenézni azzal, ami nem biztos, hogy tetszeni fog, ha felszínre jön. Ami fájni tud és rosszul esni, ha igazán komolyan vesszük a belső úton járást és a kártékony programjaink kitakarítását és átírását. 

Ehhez az kell, hogy komolyan vegyük önmagunk fejlődését, és olyan döntésekbe is hajlandóak legyünk beleállni, amik nem a kényelmet és a lustaságot szolgálják. Hogy képesek legyünk nap mint nap szembenézni önmagukkal, kiállni önmagunkért, meghúzni a határainkat és azt választani, ami ott és akkor a legnagyobb hozzájárulás tiszta önmagunk számára. 

Megmérni az emberi kapcsolatainkat, és elvárásoktól mentesen élni, egy önazonos életet, ahol viszont követelményeink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy pl. milyen embereket engedünk be az életünkbe, életterünkbe. 

Irreális elvárások nélkül élni, az emberekkel kapcsolatban. Hogy ne akarjuk nekik megmondani milyenek legyenek. Elfogadásban élni a világ sokszínűségével, felismerni önmagunkat társainkban. Elfogadni azt, hogy az emberi egó nézőpontjából olyan, hogy igazság, az talán sosem lesz a Földön. 

Elfogadni, hogy teljesen rendben van, ha találkozol egy férfival és ő szeretne még megszagolni minden virágszálat Magyarországon, de ha ez neked nem jó, és nem fér bele a követelményrendszeredbe, akkor hagyd abba a vele való kapcsolódást. És emiatt egyikőtök sem jó, vagy rossz. Teljesen rendben van, hogy vannak olyanok a környezetedben, akik szeretnek másokon nevetni, de ha ez neked nem jó, és nem önazonos, akkor hagyd abba a velük való találkozásokat. 

Tehát úgy gondolom, hogy feladat mindenkinek tiszta önmaga felé haladni, ahol már egységben tud lenni a világgal, megértéssel és elfogadással, de kijelölve saját határait, szeretettel.

Feladata szerintem az embernek megélni egyedi vágyait, és kidolgozni önmagából a nem méltó minőségeket és levágni saját vadhajtásait. Rendezni a kapcsolatot önmagával a saját érzéseivel, élethelyzeteivel, társaival, és az egész világgal. Rájönni arra, hogy amit tapasztal csak egy tükör arra, ahol tart, és ami által fejlődni képes. Hogy ne törjön bele élethelyzeteibe, és legyen bátorsága segítséget kérni ha arra van szüksége. 

Jobb emberré válni, az egó által értelmezett keretek között, talán ebből a nézőpontból nem is igazán feladatunk. Igazabb, önazonos emberré válni, megtapasztalni a szív hívását kompromisszumok nélkül viszont igen. Még akkor is, ha ezt a társadalom esetleg nem fogadja el. Természetesen hiszek abban is, hogy a szívünk valódi vágyai, (tehát nem egós késztetések), mindig olyan dolgok, amikkel nem ártunk sem magunknak, sem másoknak, sem környezetünknek. Azok olyan dolgok, amikkel boldogabbá, egészségesebbé és kiegyensúlyozottabbá válunk, pozitív hatást hozva ezzel a világba mindenkinek.